Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor változnia kell. Nagyot. Amekkorát csak lehet. Valami egészen másba kell belevágnia. Valamibe, ami új, amilyet még nem tapasztalt.
Sokszor azt gondoljuk, hogy el kell érni egy bizonyos kort a különböző lépésekhez. Van, amikor még nem érezzük hozzá magunkat elég érettnek és belevágunk. Beleugrunk, mert adott a lehetőség és tudjuk, hogy minden rendben lesz. Tanulnunk kell. A saját hibáinkból. Tizenhat éves korunkig vagyunk csak tankötelesek, tizenhét évesen szerezhetünk jogosítványt, tizennyolc évesen vehetünk alkoholt és cigarettát a boltokban, huszonegy évesen már Amerikában is megtehetjük ugyanezt. Kor. Minden a korhoz van kötve. De arról soha, senki nem ejtett szót, hogy mikor leszünk elég idősek a szerelemhez, az első csalódáshoz, ahhoz, hogy készen álljunk elveszíteni valakit, aki nekünk fontos. Mikor leszünk elég idősek ahhoz, hogy elköltözzünk otthonról. Hogy mikor állunk készen a házasságra. Hogy mikor leszünk elég érettek a gyerekneveléshez.
Nem. A nagy lépéseket nem korban kell mérni. Úgy gondolom. Hanem ezt érezni kell. Hogy mikor állunk készen. Mikor tartunk ott, hogy: na most! Most kell lépni. Senki nem tudja és mondhatja meg helyettünk. Mindezt nekünk kell éreznünk. A szívünk legmélyén. Azt, hogy mikor mi kell nekünk. És ha valamit akarunk, akkor tegyünk érte. Lehet, hogy arccal esünk a földre és hibát hibára halmozunk, de nekünk kell megtapasztalnunk. A saját bőrünkön kell éreznünk tetteink súlyát. Ha megégünk, nekünk kell nyalogatnunk a sebeinket.
Nagy lépések. Kinek mi a nagy. Van olyan, akinek élete első szívből jövő ölelése a nagy lépés. Van olyan, akinek az, hogy elköltözik otthonról. Van olyan, akinek az, hogy szerelmes lesz. Mindenkinek más. Hisz mi mind mások vagyunk. Szárnyukat próbálgató madárfiókák, akik előbb- vagy utóbb repülni fognak. Csetlünk, botlunk mint az őzgida mikor először próbál lábra állni. Hosszú út áll előttünk. Mindannyiunk előtt. Lesz olyan is, amiért kínkeservesen kell megdolgoznunk. De a saját életünket kell élnünk. Úgy, ahogy nekünk jó. Még ha hibázunk is.
Én azt mondom, hogy nem kell félni. Ha a szívünk mélyén érezzük az erőt, ami továbbvisz, ami hajt, akkor lépni kell. Egyedül is talpon kell maradnunk. Ha lépni kell, akkor felesleges agyalni. Nincs értelme. Csak túlkomplikáljuk és a végén megfutamodunk. Szerintem hallgatnunk kell a szívünkre. Ami néha azt súgja, hogy igenis menni kell…
Habospite