lennék üres, mint a szemek, amik riadtan merednek rám. már csak titkon remélem, hogy varázst találok valamelyikben. üres zsebeimben kotorászok. elpárolgott belőlük minden. papírcafatok a földön, széttépett ábrándok nyomai, s mégis telítve érzem magam. a vágyak még odafent sorakoznak a polcomon: egymásra pakolt kívánságok, olcsó képzelgések, kedves illúzió, borgőzben áztatott mosolyok. de mindig riadtan ébredek a valóságra. most minden olyan fekete-fehér.
sokáig őriztelek mélyen, a csontjaimban, az ereimben, sőt az inakban is. minden sejtemben lüktettél… míg végül kiszakítottalak. sózott hegekkel hagytál egyedül. kiskanállal kapargattam magamról az érintéseid nyomát, s mártottam hypóba az emlékeket, hogy fakuljanak. lassú kopás volt, fájó száradás. de ma már egész távol érezlek. olyan sohasem volt érzés ez.
a ragaszkodás szörnyen fájó dolog, mikor már nem csak becsukott ajtók, közeledő és távolodó buszok, vonatok sokasága választ el, mikor nem egy nap, nem egy hét, mikor már világok állanak sorba, s a kimondatlan szavak sokasága eltorlaszolja utamat. meddig fogom őrizgetni, meddig szorongatom még a megkopott képkockákat. arca megfakult képpé dermedt, s gond nélkül suhan el mellettem. pillantás nélküli találkozások. már elképzelni se tudom a mosolyt, minden olyan távoli lett, mintha egy mámoros álom lett volna egy üveg rosé után. talán el kéne hinnem, hogy a szemét között kotorászva, majd szarka módra találok valami ezüstösen csillogót. hogy majd tökéletes lesz és nem csak annak tűnik. egyszer majd nem leszek elkergetendő madár, kalitka, bezártság, visszafogás. nem lesz minden fekete és fehér. napról napra építem a hitem falait újjá. néha egész magasra, néha alacsonyra sikerül, de rések mindig akadnak. apró törésvonalak mentén százszor omlik le, mit százszor felépítettem. a reményt befőttes üvegbe csomagoltam. piros szalagot tekertem nyakukra. ha elfogyna vagy a tiéd rossz ízű szólj, nekem van jó pár üvegnyi. de ma csak életjelet adok-vennék…
Babrik Alexandra