Felejtő

Emberek,emberek... képesek vagyunk bízni, elhinni, boldognak lenni, türelmesnek lenni, várakozni, kérdezni, válaszolni, még kérdezni, hiába várni, reménykedni, csalódni, beletörődni, elfogadni, megrágni, kiköpni, mégis összeszedni és eltenni, szorongatni, nézegetni, vágyakozni, eldobni, visszahívni, elküldeni, utána sírni, végül lemondani.

 

 

Egy kép, egy hang, egy apró kis mozaik darab az, ami mindig képes felborítani mindent. Amikor viszonylag minden elviselhető, néhány kósza mosoly kerül az arcomra és kezdem magam jól érezni, kizárni a fájó dolgokat, nem észrevenni, nem meghallani, elfelejteni, na akkor egész biztos lesz valami, ami két lábbal rúgja fel ezt a stabilitás. Mikor sikerül bezárnom az ablakot, behúzni a sötétítőt, nem koncentrálni a kint lévő dolgokra és befelé figyelni, egész biztos, hogy arra jár valaki és egy kurva nagy kővel bedobja az ablakom, százezer darabra törve az üveget benne. A szilánkok pedig jó mélyen befúródnak a szőnyegbe, a padlóba, a bőröm alá, hogy aztán újra legyen mit felszedegetnem. Legyen, ami beeszi magát a gondolataimba és kezdődjön elölről a rágódás. Újra és újra felszaggatom magamban a leülepedett dolgokat. Egyszerűen nem vágyom másra, minthogy egy egyenes, határozott mozdulattal csak kitépjem magamból ezt az érzést, ami elborít belül, marokra fogja a szívem és facsarja, míg végül összeroppantja. Eláraszt keserűséggel és fájdalommal, hiánnyal, vágyakozással és dühvel. Mikor már könnyeid sincsenek, mikor már sikítasz kínodban, nem vágysz nagy dolgokra, pusztán nyugalomra. Csak arra a kis stabil semmire, arra a nyugodt semmilyen érzésre, amit olyan nehezen, de mégis néha elérsz. Amikor sikerül eltávolodnod attól, ami ilyenné tett.

 

Annyi dolgot elfelejtünk, persze, amit nem szeretnénk elfelejteni. Tollat vinni vizsgára, a vicc csattanóját, házkulcsot, cukrot a teába. Olyan könnyen megy. Erőfeszítés nélkül. Amit viszont el akarunk felejteni, arra képtelenek vagyunk, vagy csak nagy nehézségek árán. Kapargatjuk kiskanállal, de bevésődött elménkbe, nem ázik fel, mint a csoki a kakaó után. Próbáljuk felolvasztani, hátha leolvad az emlékezés faláról és talán kifolyik belőlünk vagy elpárolog. Rengeteg emberrel találkozunk, mégis csak az igazán fontos emberek hagynak bennünk nyomot. Néha lábnyomot is, ha épp átgázolnak a lelkünkön. Jó pár ilyen van, akit megpróbálok kiirtani a fejemből. Arcuk egyre halványul, egy idő után puszta nevek maradnak. Nem akarok mindenkire emlékezni, így megtanultam szelektálni.

 

Szóval újra hagyom, hogy az ár átmosson, elvonuljon, aztán majd eltakarítom a hordalékokat. Meg kell még tanulnom nem ragaszkodni ahhoz, ami nem tesz boldoggá és szépen kidobálni a fejemből a felesleges, visszahúzó dolgokat, embereket.