Szeretem reggelente azt a pár pillanatnyi kétes állapotot, amikor még benne vagyok az álomban, de már érzékelem a valóságot. Retinámat csiklandozza a mai nap első, fáradt napsugara, a kezem libabőrös a friss, üde levegőtől, mely az erkélyajtó rései között kúszik egészen a takaróm alá. Olyankor még választhatok: kinyitom a szememet, és hagyom, hogy rám zuhanjon az életem vagy jobbra fordulok, és bekucorodok szorosan a fal mellé, ahol mindig biztonságban érzem magam. Ha őszinte akarok lenni, akkor sokszor a második opciót választom. Gyakorta késleltetem a felkelés fázisát csak, hogy legyen még egy perc a tegnap nélkül, legyen még egy perc a ma nélkül, legyen még egy perc a holnap nélkül.
Mindannyian menekültek vagyunk. Menekülünk az álmaink közé, a regények világába, a nagymamánk régi, falusi házának legeldugottabb, rozsdás kilincsű zugába. Menekülnénk mi egy másik ember életébe is, hogy egy nap az ő szemével láthassuk a világot, hogy az ő gondjait cipelhessük a vállunkon, hátha az övé könnyebb. Csak elfelejtjük azt az örökérvényű közhelyt, hogy mindig mindenkinek a saját puttonyát a legnehezebb cipelni.
Hányszor próbáltam már kiöklendezni a szívemet a járdaszegélyen állva. Hányszor játszottam már el azzal a gondolattal, hogy kutyák elé vetem a véres szívcafatomat, had lakjanak egyszer jól. Én meg majd bemegyek a sarki közértbe, és kérek egy új szívet. Egy olyat, ami nincs millió helyen megstoppolva, nem bugyog ki a fájdalom az elhalt szövetek között, és nem ilyen rohadt nehéz, mint az enyém. Milyen könnyű lenne. Nem kéne ápolgatnunk, javítgatnunk a szívünket, hanem, ha már túl sok benne az érzelem, csak lecseréljük.
Ehelyett naponta órákat töltünk azzal, hogy bekötözzük a sebeket, megmentjük, ami még menthető, foltozgatunk, elveszünk a még élő szövetek közül, hogy felélesszük a halottakat. Rakosgatjuk a múltból hozott fájdalmakat egyik zugból a másikba, nevekkel címkézzük fel a csalódásinkat, hogy meg tudjuk különböztetni, honnan való.
Meddig bírja még a szívünk, és meddig bírjuk mi magunk? Mikor jön el az a pont, amikor már nincs erőnk azzal törődni, hogy mikor kapunk egy újabb kést szívtájékon, és vajon túléljük-e?
A valóság riasztó és erőszakos. Hiába burkoljuk be magunkat a képzelt világunkkal, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol mindent úgy alakítunk ki, hogy menedéket nyújtson, hogy elrejtsen minket a veszélyek elől. A valóság mindig ott fog minket várni, és magával ragad, amint kilépünk a Világunk ajtaján. Sosem fogjuk megúszni sérülés nélkül, mindig több sebbel fogunk visszatérni a mentsvárunkba, hogy újabb csodákkal vértezzük fel magunkat az élettel vívott harcra.
Ingázunk a valóság és a saját Csodaországunk között. Ezt teszem én is hosszú évek óta. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy nőjek fel, és ne meneküljek gerjesztett világokba, hanem béküljek ki a valósággal.
Én meg azt mondtam: inkább sérüljek minden egyes alkalommal, amikor a valóság az ajtónál belém mar, mint hogy minden egyes pillanatot itt töltsek ebben a rideg, beteg, valóságos világban, mely minden egyes alkalommal kizsigerel és elveszi a kincseimet a zsebeimből, hogy teletömje fájdalommal, csalódással, keserűséggel és félelemmel.
Széni