HALKAN
becsomagolnám ezt a pillanatot, hogy örökké tartson. hogy ne fogyjon el a mosolyom, hogy ne szakadjon meg a most. félek a szakadástól. a hirtelen töréstől. hogy csak elröppenő illúzió. pedig halkan kuncogok, ráncok feszülnek a szemem sarkában, egymásnak dörzsölöm a lábam a zokniban és felhúzom mellkasig, hogy el ne szökjön belőlem ez az érzés. legalább csak ma estére ne.
ÉS ÉN
egy dobozba pakoltam, ami elmúlt, leragasztottam, betettem az ágy alá, s most teljesen üresen ülök itt a szobám sarkában. zsebemben papírfecnit rejtegetek, rajta pár szó, pár érzés, pusztán emlékeztetőül, amolyan “jól jegyezd meg!”. újratervezek, mint valami modern gps, de a fehér plafon repedési hozzád vezetnek, mint ahogy az ablakon beszökő napsugarak is. kezdeti pont vagy és végcél. csak utat kell találnom hozzád. valami közös nyelvet a lelkeddel. sétára hívlak meg hintázni, gyermeki lelkesedéssel, mosoly csalok az arcodra, nevetést töltök a csendbe, olyan bolondosan, ahogy tőlem telik. kávét főzök, két cukorral, hajnalban kelek és ablakban ücsörgök, rúzst festek a számra és egyenes tusvonalat a szemere. újra tanulok mindent, általad.
Babrik Alexandra