"vibráló csillagok egy visszapillantó tükörben
nem tudom, hol vagyok nem tudom, hol kéne lennem."
(Szabó Benedek)
Nem tudom mi tartja össze a napokat, amiket élek, de azt tudom, hogy folyamatosan emlékekből táplálkozom. Elmúlt percekből építek holnapot, elég instabil várak ezek, máról ,holnapra való éléshez viszont elég. Most is csak nézem ezt a képet, hogy ülök a padon. Mindig rosszkor remélek, rosszkor bízom. Félrecsúszott már minden és nem tudom visszanyomni a kilógó kockákat. Lassan leomlanak a falak, a tartóoszlopok nem sokáig bírják. És én, meg sem fordulok a fejedben.
Száraz a bőröm, száraz a szám, száraz a lelkem. Felitattam a múlt áztatta tereket, minden pocsolya felszáradt, a könnyek is elapadtak. Zsebeim kiürültek, a leveleket eltéptem, mindent kidobtam, amit csak a keserűség járt át. Játékszív az enyém, s sok szív játszótere volt már, de most elkerített, lezárt terület lett. Kisajátításra várva, némaság uralkodik benne, kongó magány és halovány fények. Ideje lenne újra megtölteni.
Görcsbe rándult gyomor, megfeszült karok és test. Akaratom ellenére engedlek be, nap, mint nap, egyre jobban, egyre közelebb. Folyamatos harc, érvek és ellenérvek. Üzenet nélküli estétől csak a meleg bor rosszabb. Várakozás. Csak egyszer léphetnék túl közel, túl közel, hogy lássak mindent. De csak a távolság marad nekem, ami felzabál óránként. Leharap a morzsányi örömömből percenként egy darabot, s talán már csak egy maroknyi másodperc van a zsebedben, belőlem. Nem szeretném, hogy elhagyd a pillanatot, nem szeretném ha eltűnnél. Azt szeretném ha zsebedben kotorászva beleakadnál egy képbe, egy kedvesbe, talán mikor megbotlottam a semmibe. Azt szeretném ha nevetnél, ha mosolyra húzódna a szád. Vagy ha azt éreznéd, valamit elhagytál, valami elfelejtettél és akkor eszedbe jutna a nevem, vagy kitalálnád az nyüzsgő utcán sétálva idegenek kiáltásából. Összeraknád lámpaoszlop alatt állva, buszmegálló tábla betűiből. Csak egy pillanatra állj meg. Csak egy percre.
A jó cipők jó helyre visznek, de ma csak feltörték a lábam. Mintha nem tudnák merre kellene mennem. Ők is sodródnak, nekicsapódva az utcaköveknek. Botorkálok utcatáblákat nézve, valami jelet keresve. Rendszámokat olvasok, idegen arcokat bámulok meg, mintha eltévedtem volna. Megbotlok a sima úton vagy a zebra előtt, meglök egy idegen nő, vagy a lábamra tapos egy férfi, mintha ott se lennék. Túlcsordult a pohár. Hajnalban buszmegállóban állni és nézni, ahogy elmegy a busz. Ennyi telik tőlem, semmi több. Kiülni a tópartra, padon töprengeni egy valósághű álmon. Szemet behunyva felidézni, ott lenni újra, és kinyitva rádöbbenni a sóvárgás érzetére. Minek ez a nyár, ha csak mindent felkavar. Minek, ha mindig ilyenkor fáj a legjobban.
A valóság úgy tépi ki a szívem, hogy az már majdnem irreális.
Babrik Alexandra