Négy évvel ezelőtt kirohantam a bíróság épületéből, és egészen a város széléig szaladtam; a kietlen, végeláthatatlan, örökké tartó rétre.
A magányos, lelkileg szétszakadt időszakomban, ha egyedül akartam lenni, döntést kellett hoznom vagy felejteni akartam – mindig elsétáltam az elhagyatott hídig, megnéztem a berozsdásodott vonatsínpárt, ahogy párhuzamosan futnak egymás mellett, mint két örök társ. Felugrottam felváltva rájuk, egyensúlyozva emeltem egyik lábamat a másik után, még a gazokat sem kerültem ki, amik odanőttek, mióta nem jár vonat arrafelé. Ez így volt lakályos. Közben az életen gondolkoztam, meg azon, hogy akkor ez most a világvége-e itt, a hídon túl. Meddig kell menni, hogy elérjek egy hatalmas, rozsdás kapuig, és ott legyen egy tábla, hatalmas piros felirattal: „Viszlát, élet. Köszöntünk a világvégén.”
Azon a februári napon nem az életen gondolkoztam, hanem a halálon. Számtalanszor átgondoltam, miközben a poros utakat róttam, és mindig ugyan oda értem vissza: születésünk napjától mindig egyre közelebb jutunk a halálhoz. Azért jövünk a világra, hogy a végén – nyomot hagyva magunkból valakiben vagy sem – mindent itt hagyjunk. Bármit viszünk véghez az életben, lehetünk írók, régészek, orvosok, gyilkosok, kábítószertől függők – a vége mindenkinek ugyan az.
Feltettem magamnak az örök kérdést: „Mi végre jövünk a világra?” A válasz az, hogy meghaljunk?
Az élet tényleg egy ilyen játék lenne, amit csak halállal hagyhatsz abba? Itt nincs olyan, hogy kiszállok, megnyomok egy gombot, belepakolom az emlékeimet, a szeretteimet, a fontos cuccaimat egy hátizsákba, felszállok a vonatra, elmegyek egy másik helyre, kipakolom a dolgaimat, és minden folytatódik tovább, ott ahol abbahagytam, csak máshol.
Nincs aranyközépút. Pedig lehetne.
Mondjuk a Holdon. Egy panzió a Holdon. Ha nem akarsz már tovább létezni, akkor felköltözöl a Holdra, és azzal kihúzod magad az élők sorából, de nem a halál vet véget az életednek, hanem a Hold. Ott kialakíthatod magadnak a saját Hold-világodat. Mindenkinek lenne egy Holdja. Néha kapnánk egy listát, hogy kik jöttek fel – ha akarnál találkozni valakivel, akkor tudsz, ha nem, megnyomsz egy gombot, és sosem látja meg a Holdadat.
Ha létezhetne panzió a Holdon, akkor nem rémítene meg annyira a gondolat, hogy egyszer már nem leszek. Nem lenne gombóc a torkomban, amikor arra gondolok, hogy vajon hány napig, hétig lesz ott az űr a szeretteim szívében, ha távozom a létből. Nem merengenék görcsösen azon, hogy mi van, ha senkiben nem sikerül nyomot hagynom, és egy fél órás ceremónia után egy lábnyomom sem marad a Földön.
Panzió a Holdon. Itt lenne a legfinomabb a kakaó, és a legomlósabb a teasütemény. Itt innám a legfinomabb jégkását, és a tejbedarának mindig olyan íze lenne, amilyet csak a nagymamám tudott csinálni nekem. Itt lenne a legcsodálatosabb a tél: hatalmas hópihékkel, csodaszép jégvirágokkal. A kandalló tűzében egyszarvúak táncolnának.
Ha kiülnék a Holdam tetejére, megérinthetném a szivárványokat, a bárányfelhőket és a csillagokat.
Ez lenne a tökéletes Hold-élet.
Panzió a Holdon. Én ott szeretnék világvégét.
(Ezt az írást Madnessnek ajánlom, akivel 6 éve bérelek szobát a Hold-panzióban, és együtt várjuk, hogy beköltözhessünk.)
Széni