Felcímkézve állunk sorba a tömegben. Mindenkire akasztunk vagy akasztanak egyet. Néha megtévesztő, néha pontosan illik, de használati utasítás sosincs mellétársítva. Egy felhívás piros betűkkel, hogy "nem visszaváltható", "sokat cigizik" vagy, hogy "az alkatrészek nyomás alatt állnak, óvatosan kezelje". Mindig is előszeretettel válogattam a "problémás" címkék között, valami megmagyarázhatatlan ok miatt. Sorra jöttek a "kutyaszemű faszik" a "lassú kutya" típusok, a "Miszterek".
Jöttek és nálam időztek. Az idő képlékeny volt. Néha napok, néha hetek után tűntek el, s néha előre megírt határidők vetettek véget mindennek vagy idegen nők széttárt lábai. Színesek voltak, titokzatosak és érdekesek. Külsőre, de belül rohadtak, s mindezt elfedte a színes máz, én pedig beengedtem őket. Sosem illettek a világomba és én sem az övékbe. Reméltem, hogy majd csiszolódnak, sohasem kopnak el és végül minden passzolni fog. Hogy majd én megszelídítem őket. De folyton csak porladtak és törtek, fájdalmas karcokat hagyva maguk mögött. Feladva az elveim és önmagam, sokszor próbáltam hasonulni hozzájuk, betörni saját magam, eredménytelenül. Általában egy idegen világba sodródtam velük, ahol elvárások voltak, megfelelési kényszer, "nem vagy elég jó" feliratú cetlikkel és a háttérben leselkedő, testet öltött démonokkal.
Hogy mi volt ez? Pillanatnyi boldogság. Segít átvészelni pár kedvetlen napot. Mutat valami törött csillogást, valami felsejlő, szeretni valót, aztán köddé válik. Elporlad egy másodperc alatt. Pillanatok, miket együtt élünk át, ami akkor és ott a világot jelenti, de mégis sántít valami. Mégsem illeszkedünk teljesen. A mámoros pillanat, a jó időzítés, egy vágy beteljesedése csak a magyarázat erre. Reggelre elillan minden, s ami marad, az nem is kell igazán. Az éjszaka darabjai, kusza képek, kezek nyomai, s félbe vágott szavak, nem kellenek. Csak pont a végére. Nem illesztem többé az össze nem illőt.
Talán sohasem fogják megtudni, hogy valahogy sosem voltam önmagam velük. Minden egyes perc görcsös volt és megtervezett. Egyenes vonalon sétáltunk, s ha melléléptem, vége lett a táncnak. Talán sohasem fogják megtudni, hogy fázott a szívem ha mellettem ültek. Hogy didergett a félelemtől, hogy vajon szabad-e többet érintenem, szabad-e jobban szeretnem. Ha túlléptem a kiszabott adagot, már bújtak ki a szerelemnek nevezett teher alól, próbálták levetni, mint egy szakadt télikabátot. Menekültek mindent eldobva, én meg ültem tovább a kínaisnál és forgattam a villát a húsban, néha kotorászva a rizsszemek között, vagy zötyögtem haza a késői buszon. Sose tudjátok már meg. Higgyétek csak, hogy felhőtlen volt a boldogságom veletek.
Babrik Alexandra