"Ha azt akarnám, hogy időnként legyen, aki dugdosson, kb egy perc és egyetlen gombnyomás a telefonomon,
és ez nem dicsőség, mert nem kellene tennem érte semmit. Igazi érzést akartam. Nem illúziót 5 forintért.
Mindenki abba szeret kapaszkodni, aki nincs, s a legkevésbé abba, aki van.
Ezért a férfiért meg kellett küzdenem, és ez hajtott."
( Tisza Kata )
Naivitás és önhibáztatás. Ez van most. Nézem a bögre alján összegyűlt zaccot, s a "már megint hülye voltam" és a "minek túlgondolni a dolgokat" mondatok közt mártózom. Fel nem fogom, hogy miért nem vésődött még be a fejembe, mindig csak ugródeszka leszek, egy másodlagos személy, pótlék, állomás vagy kellék, mikor-mi. Felpróbált rongy, levetett kabát, ésatöbbi. Próbáltam érzelemmentesen, próbáltam érzéssel, próbáltam hittel, próbáltam mindenhogy. S mégis, pár estétől több nem kellene belőlem. Miért látsz csak ennyit bennem... több vagyok, mint puszta test.
Összekötve húzom magam után, szép kis csomóban a tartást, az önbecsülést, az erkölcsösséget, az elveimet, a hitem és a reményeim. Félredobhattam volna mindet, egy szóval adhattam volna fel, azt aki vagyok. Talán senki nem tudta volna meg soha, talán csak a lelkiismeretem és a szégyenérzetem marcangolt volna szét s köptem volna nap, mint nap szembe magam. De nem. Ez vagyok én. Inkább fekszem le egyedül, minthogy ágyba bújjak valakivel, aki csak használni akar, aki csak pillanatnyi élvezetre vágyik.
Ürítsük poharunk. Igyuk ki az utolsó cseppig maradék bánatunk. Mire hármat számolok, ez a pár vízcsepp is felszárad tenyeremből. Induljunk tovább. Valami megtört, képtelenné tesz arra, hogy kötődjek. Előttem áll, ami van, ami lehetne... de nem kell. A szeretetéhség még nem uralkodott el az emberségen, a józan észen. Még tartom magam és szorítom össze a fogaim, inkább harapok még kettőt a sebemből, s lakmározok ebből a méreggel teli hegből. Ha lélektelenné tettek is, én inkább vigyázok másokéra. Ha most még nem érted, hidd el jobb neked így, s nekem is. Jobb, mintha két nap után kukában végezné a szívem, használt papírzsepik kupaca között. Hagyj engem, értelmetlen győzködnöd. Várok. Talán a nagy büdös semmire, de várok. Egészen bennem, mélyen a bordák mögött, a szív mellett egy centire, valahol ott van az a léleknek nevezett izé, ami ilyen keserves napokon is azt mondja, várnom kell tovább. Mert lesz majd újra olyan, hogy szétszakad a mellkasom a hangos szívveréstől, remegni fognak a lábaim egy érintéstől... de addig még csak várok. Átvészelek ilyen fonnyadt napokat, fekszem tovább a párnákon és bontok még egy bort...
Babrik Alexandra