'Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.'
/James Redfield/
Ez a bejegyzés olyan nehezen született meg: azt hiszem, már február óta megvan, elmentettem, hogy majd folytatom. Azóta harmadszor nyitottam meg, hogy 'na majd most!', de soha nem lett belőle semmi. Talán nem volt fontos az, amit akkor ki szerettem volna írni magamból, a világból a kávéházba. Talán csak fejlődnie kellett, vagy talán érlődnie, vagy jeleket keresni köré; minden okkal történik, még az is, amiről az elején nem is gondolnánk. Aztán most megint itt vagyok. Be kell vallanom, hogy csak írom a betűket, nem is figyelem őket, csak írom olyan sorrendben, ahogy szeretnének jönni. Lehet, hogy ezt kellett volna februárban is. Csak hagyni, hogy szárnyaljanak a gondolatok, és a maguk kedve szerint hozni őket napvilágra. De hát mi emberek milyenek is vagyunk? Türelmetlenek, akik rögvest követelik az eredményt, bármiről is legyen szó. Aztán meg meglepődünk, ha csalódunk, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. De hát mit is várunk? Boldogabb és könnyebb életet, egy új autót, gazdagságot, sikereket, szerelmet, megértést, békét - csupa olyan dolgot, amiért ha tennénk is, megkaphatnánk. Persze nem rögvest, nem azonnal, és nem az összeset egyszerre, de megkaphatnánk. Könnyen mondunk ki mindent, de már nehezebben mozgunk is felé. Ellustultunk.
Ellustultunk, könnyen feladjuk, a múltban élünk, a jövőt kutatjuk, és közben elfelejtjük a jelent. Elfelejtjük azt, hogy kik lehetnénk, hogy milyen az élet ha ténylegesen éljük és nem csak sodródunk bele a vakvilágba. Elfelejtünk szeretni és bízni, mert belefeledkezünk, belesüllyedünk a csalódások és kudarcok folyójába. Azt hiszük a végén, hogy megérdemeljük mindazt a rosszat, amit kapunk, mert mi sem vagyunk tökéletesek. És tényleg nem vagyunk, ahogy senki se, hiszen mindenki a maga tökéletlenségében tökéletes. Csak ezt kell megérteni, csupán ezt kell elfogadni. Inspirálhatnak minket a többiek, de ne ők határozzák meg, hogy milyenek legyünk, mert mi fogjuk a rövidebbet húzni előbb-utóbb. Azt kell szemügyre venni, ami nekünk jó; nem az önzőségre csábítok mindenkit, de először önmagadat kell kiismerned, rendbeszedned, megtalálnod, hogy másokat is megtalálj és szeretni tudd. És csak a negatívat kell legyőzni ahhoz, hogy menjen a tükör letisztítása. Azt látod, amit látni akarsz - minden csupán hozzáállás, a saját hozzáállásod kérdése. Ha például rádöbbensz, hogy az eddigi álmod, ami a fél életedet kitette az nem azaz út, amit az élet szán és szánt neked, akkor irtóra csalódsz önmagadban, igaz? Kizokogod magad, cigarettára gyűjtesz, megiszol egy pohár bort akár, lelkizel egy sort, és magadat mondod el mindennek. S utána megnyugszol, mert kijöttek a szavak, mert a könnyekkel te is megtisztultál. Pár napig még rossz lesz, de aztán felfogod, hogy az élet nem szánta még neked azt az utat, és ha úgy dönt, hogy megértél rá, akkor majd eléd teszi, de addig is hinned kell benne, hiszen ő tudja mi a jó neked éppen most. Körbenézel, és mindenhol jeleket és lehetőséget találsz. Soha máskor nem hordozott még ennyire az élet a tenyerén. Hálátlannak érzed magad, s csak követed azt, amik éppen most eléd pottyanak. Mert jó lesz. Mert mindig azok történnek velünk, amiknek éppen akkor és ott történnie kell.
S mennyivel jobb türelmesebbnek lenni a rohanásnál. Meg kell élni érzéseket és puzzle darabokat ahhoz, hogy önfeledten tudj változni.
Ez a bejegyzés most azt hiszem, hogy mindenről szól és közben még a világot sem akarja megváltani. Az írás jó dolog; veled van még akkor is, amikor úgy tesz, mintha nem így lenne. Vissza tud szólni, bele tud szólni, de meg is hallgat sőt, javarészt csak ül és pillant rád a nagy kék szemeivel. Soha semmit sem szabad feladni. Csak egy időre el kell engedni, hogy új világ jöjjön be az életedbe. Komfortzónából kilépés azért, hogy álmok maradjanak és szülessenek. - feleli lágyan, barátságosan a betűk tengere, a levegő ura, egy láthatatlan árny, aki mindig ott van, aki sosem hagy el.
Álmok? Csend? Türelem? Hang? Jelek? És válaszok.