itt vagy. ez a mi vesztőhelyünk. nem menekülsz. szorosan mellettem ülsz, lábad a lábamhoz ér, a karomat böködöd és én megfagyok, visszahúzom az ujjam, nem érintelek. kezed meleg, szemed csillog, én pedig lesütöm tekintetem, nehogy kiolvasd belőle, hogy most legszívesebben meghátrálnék. elfutnék és otthagynám ezt a kikapargatott boldogságot azon a padon. vissza se néznék csak elfutnék, mert én már csak ilyen gyáva vagyok. de te csak beszélsz, én hallgatlak, aztán fecsegek és megfeledkezem magamról, meg arról, hogy megígértem, nincs kitárulkozás, nem engedlek be, amíg ilyen labilis vagyok lelkileg... miért vagy ilyen kedves és megértő? nem szoktam én ehhez hozzá. sokkal egyszerűbb lenne, ha tele lennék kételyekkel és félelemmel miattad. de nem. kiterített lapokkal játszol, s nekem örülnöm kellene. belemerülni a barna szemeidbe, hagyni, hogy megnevettess és élvezni, hogy bármennyit beszélek te meghallgatod. nehéz újra hinnem. bízni abban, hogy működőképes dolog lehet ez közöttünk, hogy nem párolog el egy hét múlva sem ez a lila köd, amit magunk köré teremtettünk. hogy békés szimbiózisban élhet együtt az én csapongó és a te örök nyugalmú lelked. látod, mosolygok, mert jó veled most. átsugárzik rám a nyugalmad, és csillapodik a félelmem. mert tudod félek, rettentően és nem tőled, egyszerűen csak magamtól, hogy nem tudnálak igazán értékelni, úgy, ahogy megérdemled. hogy talán már kevésbé tudok szeretni, mint mielőtt kiölték volna belőlem a hitet. nem akarlak bántani. ezek zakatolnak a fejemben. de most erről is elfeledkezem, mert itt ülsz és fogod a kezem, ölelsz és olyan mintha a szívem is ölelnéd. örökre elvesznék ebben a pillanatban.
Babrik Alexandra